XXXVII. fejezet ( FINAL) Örökké együtt. ( Elena szemszöge )

- Részvétem, Elena. Tényleg nagyon sajnálom. El sem tudod hinni, hogy mennyire szerettem Jennát, meg persze Jeremy-t is. Ti voltatok csak nekem. Szinte már a családomnak tekintettelek titeket. - ölelt át együttérzően Rick.
- Mindannyiunkat megviselte. - mondtam fájdalommal teli hanggal.
- Kész vagy rá, hogy lemenjünk a nappaliba?! Vagy most senkihez nincsen kedved? Tudod majd kontrollálni magad?
- Neem. Menjünk! Jól...leszek. És hidd el, erősebb vagyok, mint bármely újszülött vámpír. Ha azt akarom, hogy higgadt maradjak, az maradok. Ha azt akarom, hogy fogjam vissza magam, akkor sikerül. Van elég akarat erőm. Azt hiszem sok dolog folytán lettem ilyen. Megtanultam irányítani az érzéseimet..
Rick csak egy halvány mosollyal bólintott egyet, majd ezután elindultam.
- Ööö....Elena! - kapta el karom még mielőtt kiléptem volna az ajtón.
- Igen?
- ...... Ki tette?
- Katherine. De ne aggódj miatta... Vele már nem lesz több baj.
- Lehet nem akarom tudni, hogy mit jelent ez.
- Szerintem se.
A nappaliba feketébe öltözve álló emberek ültek a kanapén, és a fotelekbe. Megértő és együttérző szemekkel nézett rám mind. A lábaim kicsit remegtek, de nem azért, mert esetleg a vér illatára ideges lettem, hanem azért, mert nem tudom, hogy mit fogok mondani? Hogy mutassam magam erősnek, miközben belül én vagyok a leggyengébb? Mondhatom én azt, hogy igen is erős vagyok, megcsinálom! De ezek részben csak üres szavak. Hiába lettem vámpír, mégis ugyanaz maradtam. Ugyanaz az erős, mély érzelemmel teli városi lány. Én nem tudom úgy kikapcsolni az érzéseimet, mint Stefan, vagy Damon. De lehet nem is akarom. Az érzelmek miatt leszünk igazán emberek. Szeretet nélkül nincs harag, harag nélkül nincs megbocsájtás. Lehet, hogy még se vagyok annyira gyenge. Ellenkezőleg. Az a gyenge, aki fél kimutatni az érzéseit. Aki elrejti őket jó mélyre. Aki felvállalja, és nem szégyenli őket, az az igazán bátor.
Elértük a lépcső utolsó fokát. Leléptem, és elindultam Caroline, Bonnie, Tyler, Stefan, és Damon felé. Már tudtam mit fogok mondani. Nem féltem, és a lábaim se remegtek már.
- Köszönöm, hogy mind itt vagytok! Nem épp ez a legcsodásabb nap az életemben. Szerintem senkinek se az a nap lenne, amikor a családját kell eltemetnie. Szeretnélek megkérni titeket, hogy ne sajnáljatok! Hogy "jajj szegény, Elena" Jajj így, jajj úgy". Én ebből nem kérek. Nem akarom azt, hogy ha kimegyek az utcára, akkor az emberek úgy jöjjenek velem szembe, hogy "Sajnáljuk! Részvétem." Azt akarom, hogy kezdődjön egy új élet! Új lehetőségekkel, reményekkel. Tudom, hogy ettől eltekintve még mindig sajnáltok, és ez normális. De a sajnálatotok helyett arra kérlek titeket, hogy inkább csak támogassatok, segítsetek, ha baj van, vagy ha szükség van rátok, tudjak rátok számítani!  Magyarul legyetek a barátaim. Sok rossz dolog történt velem eddig. Sokszor voltam élet-halál közt. Elveszítettem a gyerekemet. Egyszer meghaltam, majd vámpírrá változtam. Majd a családom is elment. - töröltem le első megjelenő könnycseppet az arcomon. - Nem akarok erősnek látszani, mert akkor nagyon nagy, és vastag állarcot kéne felhúznom. Semmi értelme nincsen, hogy napközben mosolygok, együtt nevetek veletek, de mindezek helyett legszívesebben sírnék. És mikor haza megyek, a párnámba ordítom a fájdalmam. Bármi is lesz ezek után, mindet veletek akarom megosztani, együtt akarom átélni őket. Nem mondom, hogy nincs szükség rátok, mert hazudnék. Nagyon is van. Egy helyre akarok egyedül menni, és az a temető. Ha kell segítség, akkor úgy is szólok. Én csak ennyit szerettem volna mondani.
A többiek ámulattal néztek rám, és egy szót sem szóltak. Mindenkinek az arcára nagy mértékű meglepődöttség és büszkeség ült ki. Nem tudtam eldönteni, hogy arra büszkék, hogy az én barátaim lehetnek, vagy rám büszkék, hogy ily módon végig csináltam. Akármelyik is, mind a kettő jót jelent.
Felálltak, és mindenki egyszerre megöltelt. Úgymond egy nagy ölelés lett a vége.
- Nagyon szeretünk, Elena! És légy nyugodt, mindig melletted leszünk. Eddig is a barátaid voltunk, ezután is azok leszünk. - mondta Bonnie.
Nem maradtak sokáig, mert látták, hogy elég kimerült vagyok. Egyedül Damon maradt, és Rick. Ahogy a többiek elmentek, Rick be is ment Jenna szobájába, és lepihent. Neki is szüksége volt rá.
- Ahjj! - estem bele a kanapéba egy nagy sóhajjal. Fejemet pedig Damon ölébe tettem.
- Minden rendben? Jól vagy? - simogatta a hajamat.
- Persze. Csak kicsit nehéz nap volt.
- Gondolom.
- Elena....  Kérdezhetek valamit?
- Igen. Hogyne. - emelkedtem ki öléből.
- Elena! - térdelt le elém. - Hozzám jönnél? - kerekedtek ki a szemeim.
- Úú...úúú....risten! Én nem tudom mit mondjak. Tudod, hogy mennyire szeretlek, és minden vágyam, hogy a feleséged legyek, de két okból mondanék nemet. Az egyik, hogy az esküvőhöz anyakönyvi kivonat kötelező. Kicsit meglepődnének, ha meglátnák a tiédet. A másik ok, hogy nem sietünk sehova. Van időnk. Bőven. Mostmár örökre együtt leszünk.
- Igazad van. Ráérünk ezzel. Nem kell házasság, hogy erősebbé tegye a szerelmünket. Házasság nélkül is elég erős. És jól mondtad, mostmár tényleg Örökre Együtt Leszünk.

                                                                             VÉGE

XXXVI. fejezet Másra hagyott piszkos munka.

- Megtaláljuk, Elena! Ígérem neked. Megtaláljuk, éééé...és te magad állhatsz rajta bosszút! - dadogta idegesen Damon.
- Megölöm! Megölöm! - üvöltöttem még mindig összegörnyedve Jennáék alatt.
Damon szemszöge:
- Megakarja ölni, Stefan! Biztos megtenné, de utána a lelkivilága elbírná, hogy bárkit is megölt? Tudod milyen Elena. Még akkor is ez lenne, ha Katherine-ről van szó.
- Megkeresem. - válaszolta hidegen, érzelemmentes hangon Stefan. - Megkeresem, és én magam végzek vele. De szerintem ez az egész már bukta, mert Elena mindent hall most már.
- A francba. Nem lesz könnyű ezt megszokni. De, ha már meghallotta volna, akkor kicsapta volna a szoba ajtaját, és dühöngne, hogy már megint mi akarjuk elvégezni a munkát helyette. Egy..kettő...három..
- Hmmm... Nem jött. - vágott Stefan egy meglepődött arcot. - Jobb, ha már most megyek. Te meg maradj vele! Nehogy valami hülyeséget csináljon! Most képes lenne rá.
- Nem mintha eddig nem tette volna. - kiáltottam utána.
Mikor halkan kinyitottam az ajtót, Elena még mindig ugyanott volt. Egy centimért se ment arrébb. Sírása halkult, de a harag ami benne volt, szinte piros fellegként vette őt körül. Eltudtam képzelni, hogy most mit érezhet. Szörnyű lehet elveszíteni azokat, akik a legtöbbet jelentették neked.
- Elena..?! - tettem rá kezemet óvatosan a vállára. - Tudom, hogy most nem ez a legmegfelelőbb pillanat, de elkell....vinnünk őket. Itt nem maradhatnak. Nem találhat rá senki.
-Öhöm. - köszörülte meg a torkát Elena. - Igazad van. Tudom. - törölte meg mindkét szemét.
- Megtennéd, kérlek?
- Persze. Te addig maradj itt!
- Várj még egy percet! Csak hagyj búcsúzzak el tőlük!
- Nyugodtan. - simítottam végig arcát.
- Egy pillanatra még. Szedd le őket onnan, légszíves! - fordítottam el a fejem, ujjam a Jennáék felé mutatott. - Fektesd le őket...valahova. Csak ne..ott legyenek. - szipogtam közbe.
Elena szemszöge:
- Sziasztok! - szorult össze már erre a mondatra a gyomrom. Éreztem, hogy nem sokáig bírom visszatartani a sírást. Itt állni, és nézni ahogy szeretteid lógnak egy kötélen, nem éppen csodálatos dolog. Nem fogom már hallani Jenna aggódásait, Jeremy panaszkodását és bolondozásait. Jenna örömteli mosolyát se látom már, nem fogom érezni Jeremy szerető, testvéri ölelését. Annyi, de annyi dolgot tudnék felsorolni.. Mind hiányozni fognak. - Nem foglak elfelejteni titeket! Ti voltatok...a családom. - bicsaklott el a hangom. - Mindennap gondolni fogok rátok. Megígérem! Sajnálom, hogy ez mind miattam történt. Nem akartam nektek rosszat. Épp ezt nem akartam, hogy a szeretteimnek baja essen. De nem sikerült megakadályoznom. Jenna, ne aggódj, nem fogok évekig gyászolni! Tudom, hogy ha..... itt lennél, akkor ezt mondanád. - és itt tört el a mécses. Nem bírtam tovább visszafogni az erős, kitörő érzelmeimet. Sőt, ilyenkor nem is szabad. Kikell adnunk magunkból mindent. És....később talán jobb lesz. Legalábbis ebben bízok. - Vigyázni fogok magamra, de....most nem fogok tudni felhívni senkit, hogy minden rendben. Nagyon szeretlek, Jenna! És számomra nem mentél el, mert itt vagy..a szívemben. - tettem kezemet a szívemre, közbe megfogtam Jenna kezét. - Jenna, most azt akarnád, hogy elég a vérből és halálból. Ne legyen bosszú. Legyen vége. De ezt nem tudom annyiban hagyni, ne haragudj! - Jeremy, igaz, hogy nem vagyunk vérszerinti testvérek, de én mindig is annak tartottalak, mert nálad jobb testvért nem kaphattam volna. Mindenben mellettem álltál, szerettél és védtél ahogy tudtál. Te most biztos azt akarnád, hogy álljak bosszút, és fizessen meg Katherine. Jennával ellentétben. Nem tudom még, hogy mit teszek, de azt a fájdalmat, amikor beléptem ebbe a szobába, és nem a mosolygós családomat találtam, hanem a halott szeretteimet pillantottam meg. Nagyon szeretlek titeket! Sosem foglak elfelejteni titeket! - álltam fel a földről, mellőlük.
- Damon!
- Igen? - nyitott be rögtön.
- Stefan végzett már vele?
- Kivel?
- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád. Katherinnel.
- De...
- Igen, nem rontottam nektek, mert talán nekem is így a jobb. Jenna, és talán még legbelül Jeremy is ezt akarta volna. Én nem ölök meg senkit. Nem leszek olyan, mint Katherine. - öleltem át szorosan Damont. - Nagyon fáj. - küszködtem legbelül a sírással.
- Tudom, tudom. Hidd el, csak egy ideig lesz ilyen rossz. Utána egyre jobban enyhülni fog a fájdalom, de a szeretet amit irántuk érzel, az mindig megmarad.
- Azt akarom, hogy meghaljon! Hogy Stefan mindent bevessen, hogy lassú és gyötrelmes legyen a halála. Hogy soha többé ne tudjon ártani senkinek!
- Úgy lesz, Elena. Stefan látta, hogy hogy szenvedsz. Tudjuk, hogy... szeret téged. És ezért ő is ugyanúgy szenvedett. Nem fogja kímélni. Erre mérget veszek. - húzott közelebb magához Damon.
- De mi van, ha megszökik? Vagy nem úgy sül el a dolog, ahogy eltervezte?
- Ne aggódj már annyit! Nehéz lesz ezt mondani, de...bízz most Stefanban.
- Hát...megpróbálok. Most pedig elviszed őket?
- Hogyne. Azt akarod, hogy eltemessük őket, igaz?
- Igen. Mindennap kiakarok járni hozzájuk!
- Rendben. Jösz velem?
- Igen. Úgy illik, ha ott vagyok amikor nyugalomba helyezzük őket.
- Megvárjuk Ste....
- Nem kell megvárni, mert itt vagyok. - szakított félbe Stefan.
- Megölted?! Sikerült?! - húzódtam el hirtelen Damontől.
- Igen, Elena.
- És....szenvedett? - kérdeztem halkan.
- Igen. - tárta ki karjait, kérve, hogy menjek oda.
- Köszönöm! - öleltem meg Stefant.
- Mondtam, hogy elintézem. De Damon volt az aki megkért. Ő tudta, hogy te erre nem lennél képes. Ő ismer igazán. - néztem fel rá ekkor meglepődötten. Valami nem stimmelt. Stefan jót mondott Damonről? Ez valahogy nem az ő szokása.
- Itt az ideje bevallani. Damon tényleg jobban ismer. - mosolyodott el halványan. - És mindenkinél jobban szeret. Még talán nálam is jobban. Bár...ezt azért még meggondolnám. - nevette el magát halkan.
- Köszönöm, Stefan.
- Na jól van, én is köszönöm kis öcsém. - fogott vele kezet Damon. - De most menjünk! Elenának volt egy kérése, és most teljesíteni fogjuk!
- Várjatok még egy kicsit! Csak mondani szeretnék valamit.
Fordult meg egyszerre mindkét Salvatore.
- Mostantól ti vagytok a családom. Csak ti maradtatok nekem, meg perszer Caroline és Bonnie. Szóval számomra mostantól ti vagytok a családom. És csak rátok számíthatok.
- Elena, számomra, számunkra te már rég a családot jelented. - mondta Damon, majd közelebb jött, és egy halvány csókot nyomott az számra.
- Akkor menjünk! De biztos ma akarod, Elena? Holnap is megcsinálhatjuk!
- Igen. Ma.
- Jól van. Megcsináljuk!

XXXV. fejezet A szörnyeteg szörnyű tette.

- Na, hogy érzed magad? - kérdezte Stefan aggódóan.
- Hát lehet fura lesz amit mondok, de elég szar íze van a vérnek. - nevettem el magam. - Csak vicceltem. Az a lényeg, hogy befejeződött az átváltozás. Viszont egy dologtól félek.... - néztem rá segítség kérő tekintettel.
- Mitől?
- Attól, hogy nem fogom tudni magam kontrollálni. Hogy átesek a ló túloldalára, és olyan leszek, mint Caroline az átváltozása után. Stefan, én...nem akarok gyilkos lenni.
- Tudom, Elena. És ez az amit nem fogunk megengedni. De tudom, hogy ha még késztetést is éreznél iránta, lennél olyan erős, hogy megáld. Tudom.
- Köszönöm... - mondtam halkan.
- Elena, még egyszer bocsánatot szeretnék kérni. Már elmondtam százszor, vagy ezerszer, de nem nyugszik a lelkem, ha tudom,  te nem bocsájtottál meg nekem. Esküszöm, hogy nem akartam ezt. Csak..valahogy másképp alakult.
- Stefan, hagyjuk ezt! Az már a múlté. Felejtsük el! 
- Komolyan?!
- Igen. Komolyan. Mi értelme haragban lenni, ha a hátra lévő kitudja hány száz évet együtt kell majd töltenünk? Mert szerintem ez alatt a rengeteg idő alatt összefutunk egy párszor. Nem haragudhatok rád örökké. Szó szerint örökké. - mosolyodtam el, majd törtem ki halvány nevetésben.
- Ez igaz. - vágott egy féloldalas mosolyt. - Köszönöm!
- Hát van mit. - nevettem el magamat, utánam pedig Stefan is.
- Apropó, hol van már Damon? - ráncoltam össze a homlokom.
- Hát nem tudom. Katherine-el cseverészik már egy ideje. Biztos kellemes beszélgetés lehet.... - néztünk össze egyszerre, majd szintén egyszerre gyanakvóan elmosolyodtunk.
- Na, csak kérned kellett. Itt is van.
- Damon! - léptem oda hozzá, és szorosan átöleltem. - Mit beszélgettetek? - néztem rá sejtelmes arccal.
- Semmiről.... Ezzel a nővel nem lehet beszélgteni. Nem csak önző, gonosz, kegyetlen ribanc, még értelmetlen is. Ennek nincsen agya. - hüppögött feldúltan.
- Ohh, hogy te milyen kedves vagy. - dőlt Katherine az ajtófélfának. - Ilyen szépeket még senki nem mondott rólam.
- Hát szívből jött, elhiheted. - vágott egy gúnyos vigyort.
- Amm... üdv. a vámpírok közt, Elena. Meglátod, jól elszórakozunk abban a "pár" száz évben.
- Az biztos. - mondtam flegmán. - Most akkor mi van? Indulunk vissza? - néztem kérdőn Damonre.
- Előtte még Katherine elmondja amit akar. Tuti izgi lesz, figyeljen mindenki! - gúnyolódott Damon.
- Lehet, hogy erre nem igazán számítottatok, de lépnem kellett valamit. Annyiszor döntöttem el, hogy mit akarok, hogy mik a terveim, hogy hogyan akarom véghez vinni. Gondolkodtam azon is, hogy végülis nekem mi a célom? Miért akartam rajtatok, rajtad Elena bosszút állni? És arra a válaszra jutottam, hogy féltékenység. Bizony, féltékenység. Nem bírtam elviselni, hogy te Elena, mindent megkaphattál, hogy mindened megvolt. Család, barátok, szeretet, törődés. Szerelem. És nem csak egy valaki szeret téged tiszta szívből, hanem még egy valaki. Szerencsésnek tartottalak, mert nekem ilyenek nincsenek. Volt családom, szép életem, de az is kevés ideig. Elveszítettem az egyetlen férfit is akit szerettem. De ezek részlet kérdések. Szóval, ezért akartam én nektek, főképp neked ártani. Tudom, hogy gonosz vagyok, és önző. És csak saját magammal törődök, másokkal egyáltalán nem. Mert ez így is van. Velem se törődött senki. Én miért törődjek?! Soha nem kértem tőled bocsánatot, de amit most tettem az megér egy bocsánat kérést. Eltűnök az életetekből, de nem mehettem el úgy, hogy neked teljes legyen az  életed. Sajnálom.
Nem értettem, hogy ezzel mit akar mondani. Azt mindenki levette aki a nappaliban tartózkodott, hogy ez csak rosszat jelenthet. Mindhármunknak ugyanaz futhatott át az agyán: Hogy amit Katherine tett, az az a dolog, amiről Meredith figyelmeztetett. Nem kellett megkérdeznem Stefantól és Damontól, hogy ők is erre gondolnak-e. Nem kellett, mert már az arckifejezésük elárult mindent. Tudták, tudtuk, hogy szörnyű dolgot tett.
- Mit csináltál, Katherine? - állt fel lassan Stefan a kanapéról.
- Jobb, ha siettek haza. Valószínűleg már elkéstetek, de még talán időben odaértek Nem. Már biztosan késő. - viharzott ki a szobából.
- Ne! - néztem kétségeesetten. - Jennáék!
- Neem! Velük nem csinálhatott semmit. - hitetgette magát Stefan.
- Oh, dehogynem. - mondta halkan Damon.
- Ha csinált velük valamit, én esküszöm.....
- Azt hagyd ránk! - indult el Damon az ajtó felé.
- Damon! - termettem előtte egy pillanat alatt. - Már nem vagyok ember. És, ha bántotta őket, a szeretteimért képes lennék ölni. - vetettem mindkettőjükre egy őszinte, komoly pillantást.
- Elhiszem, Elena. De attól még, hogy már nem vagy ember, ugyanúgy féltelek. - fogta arcomat két keze közé Damon.
- Nem kell féltened. Induljunk! - rohantam előre.
- Azt a makacs fajtáját. - motyogta Damon Stefannak.
- Hallottam. - mondtam a vállam mögül kinézve.
Azt gondoltam, hogy nehezebben fogom viselni a vámpírrá válást, de egyre jobban kezdem élvezni. Erősebbnek, magambiztosabbnak, céltudatosabbnak éreztem magamat. Tudtam, hogy a vámpírhallást biztos élvezni fogom, mert így olyat is megtudhatok amit lehet, hogy amúgy nem akarnának elmondani nekem. A szuper-hiper gyorsaságról nem is beszélve. Lehet, hogy annyira a családra gondoltam, hogy valaha lesz nekem is saját családom, hogy ezekről a jó dolgokról tudomást sem szereztem. Persze, ugyanúgy megvan a vámpírrá válásnak a rossz oldala is. Például a gyerek. Gyerekem nem lehet. Pedig mindig is szerettem volna egyet. Damontól. Ez már nem adatik meg nekem. A másik, hogy végig kell majd néznem, ahogy a szeretteim elhullanak. Nem lesz könnyű az biztos, de lehet, hogy már most elhulltak......
- Hol vagyunk már? Vezess gyorsabban Damon.
- Ha azt akarod, hogy az árokba boruljunk, akkor nagyon szívesen vezetek gyorsabban! - vágott egy lecsesző tekintetet. - És ne reklamáljon ott a hátsó ülésen! - viccelődött.
- Jól van. - vágtam be a durcát.
- Ott-ott! Ott fordulj be! - szólalt meg hirtelen Stefan. - Erre rövidebb. Kb két perc, és ott vagyunk. Nyugi, Elena.
Tényleg két perc se kellett, és megérkeztünk. Kivágtam a kocsi ajtaját, és rohantam az ajtóhoz...vagyis az ajóthoz ami itt volt, de bevolt törve. Hátra néztem Damonra, és vetettem egy segítségkérő pillantást. Teljesen kétségbe voltam esve. De nem hagytam el magamat, átléptem az ajtó törmelékeit, majd kiabálni kezdtem.
- Jer?! Jenna?! Hahóó?! - rohangáltam össze-vissza.
Amíg én a földszintet kutattam, addig Damon az emeletre ment, Stefan a ház körül nézelődött. Úgy szaladgáltam össze-vissza, ide-oda, mint egy hisztérikus pláza picsa, aki épp nem találja a rózsaszín körömlakkját.
- Elena...!
- Találtál valamit, Damon?
- Szerintem gyere fel... - mondta elhaló hangon.
Nem kellett kétszer mondani. Nagy léptekkel szeltem át a lépcsőfokokat. Felértem, de amit láttam... Ez volt az, amire nem számítottam, vagy amire nem akartam számítani.
- Neee! Neeeee! - rogytam össze. - Jer! Ő..ő..ő..ő  - kapkodtam a levegőt. - Jenna! - érintettem meg óvatosan lába ujjának hegyét.
Tudtam, hogy amit itt találunk majd, az nem lesz a világ legjobb dolga. Azt is tudtam, hogy szenvedni fogunk és nagy fájdalommal fog járni... De nem gondoltam volna, hogy képes ilyenre. Ő nem kegyetlen, vagy gonosz. Ez a két jelző semmi ahhoz képes, ami valójába volt. Katherine egy szörnyeteg volt. Egy igazi szörnyeteg.
- Elena.... nagyon sajnálom! - guggolt le mellém, kezével pedig vigasztalóan átkarolt.
- Neeeem. Ez nem lehet! - ütöttem egyet a padlóra. A könnyeim az ütéssel együtt csapódtak a földre, és szép lassan folytak tovább a padló repedéseiben. Nem folytak végig, megálltak Jeremy és Jenna felakasztott holtteste alatt.

XXXIV. fejezet A halálon is túl. ( Damon szemszöge )

Egy hosszú pillanatig a vér még az ereimben is megfagyott. A hideg átfutott az egész testemen. Lábaim reszketni kezdtek, és éreztem ahogy az erő egyre jobban megy ki a lábaimból. A mellettem lévő székre támaszkodtam, mert a sokk miatt megszédültem, és már tisztán se tudtam gondolkodni. Az összes létező lehetőség átfutott az agyamon. Hogy ez csak egy vicc, és megint Katherine-ék terveltek ki valamit, hogy ilyen nem történhet meg, hiszen Stefan mégis csak vigyáz Elenára, és még nagyon sok minden, de nem találtam rá ésszerű magyarázatot. Egy embertől kaphattam... és az Stefan volt.
- Te..... te miről beszélsz??! - kérdeztem remegő hangon.
- Elena meghalt, Damon. - kezdett halk sírásba.
- De hogyan?! Nem értek semmit! Mi történt?! - kérdeztem szinte már úgy, mint egy hisztérikus kislány.
- Beleesett egy tóba, és...és....és nem tudott kijönni, mert beakadt valamibe. És én....én nem tudtam tenni semmit.. - mesélte el remegő, sírással küszködött hanggal.
- Hogy esett bele?! Miért nem vigyáztál rá?! - üvöltöttem a telefonban. - Hol vagy? Odamegyek.
- Emlékszel arra a helyre, ahol először ittál vért a kedvemért....? Ott váltál igazi vámpírrá. Arra kis faházra?  Egy...tóval együtt.
Válaszolni nem is válaszoltam. Feleslegesnek és időpocsékolásnak tartottam. Így is, ha az jut eszembe, hogy még az utolsó nem hogy napokat, perceket sem tölthettem vele.... Ekkor hirtelen egy óriási nagy gombóc fészkeli be magát a torkomba, a gyomromban pedig egy görcs képződik amit nem tudok elmulasztani. És ki miatt?! Stefan miatt! - ütöttem egyet mérgemben a kormányra. - Amikor arra gondolok, hogy nem fogja meg majd a kezemet, nem érinthetem meg az ajkait, nem érezhetem hajának, bőrének illatát.... Nem ölel úgy, mint senki más..... Ilyenkor összeszorul a szívem, és a fájdalomtól sorvad össze.
Ekkor megpillantottam a házat. Erőteljesen lefékeztem, csak leraktam ott a kocsit, ahol éppen voltam. És szaladásnak eredtem. Futás közben egy-két könny elhagyta szememet, és a szél irányába indult. Beértem az udvarba, és megpillantottam Stefant, ahogy Elena teste fölé görnyedve sír. A látványtól egy pillanatig behunytam a szemem, erőt véve nagy levegőt vettem, és próbáltam nem teljesen elhagyni magamat... De sajnos ez nem nagyon sikerült.
- Nee! Nee! Neeeee! - rohantam oda kétségbeesve, majd mikor odaértem...... nem akartam elhinni, elfogadni, hogy aki itt fekszik.... az Elena. Letérdeltem, és ölembe vettem a fejét. Simogatni kezdtem haját, és éreztem, hogy nem sok kell az idegösszeomláshoz. Éreztem azt is, ahogy a könnyeim zuhatagként folynak le arcomon, ahogy fejemet lehajtva beszippantom hajának illatát. Megsimogattam puha, selymes arcát, és még mindig nem tudtam elhinni, hogy soha többé nem látom mosolyát, nem hallom már a nevetését, és a mogyoró barna szemek sem néznek rám többé. Ez az egész olyan hihetetlennek tűnt, de sajnos ez mind valóságos...
- Nagyon sajnálom! Bocsáss meg nekem! - mondta Stefan hangos szipogással.
- Sajnálod?! Még is mi a fenét képzelsz?! Elrabolod, megigézed, összeugrasztasz minket, majd közlöd velem, hogy meghalt, és te azt mondod, " bocsáss meg nekem!"?  Nem gondolod, hogy a sok bőrből ami a pofádon van, le kéne szedni egy kicsit?! - néztem rá gyilkoló, megvető tekintettel.
- Minden okod megvan rá, hogy gyűlölj, de....van még valami amit nem mondtam el..... - sütötte le szemeit.
- Mi lehet ennél rosszabb?
- Mielőtt megtörtént volna.... megitattam vele a vérem.
- Tessék??! - lobbant fel szememben a dühtől égett tűz. Nem kellett többet mondania, a kezeim már Stefan nyakát szorították, és szívem szerint egy mozdulattal eltörném a nyakát. De szorításom enyhült, mikor belegondoltam, hogy így Elena visszatér, csak nem emberként, hanem....vámpírként.
- Elengednél, kérlek? - préselte ki szavait a felhasználható maradék kis levegő segítségével.
- Igen.
- Köszönöm! - igazította meg gyűrődött pólóját.
- Tudod, Stefan.... lehet, hogy ez volt életed egyetlen jó döntése. - tértem vissza Elenához, és visszahelyeztem ölembe a fejét. - Itt leszek addig, ameddig megint rám nem nézel. Ne félj! Melletted vagyok. - siklott végig kezem az arcán.
- Nem sokára bekövetkezik. - lépett oda egy idős öregasszony.
- Ez meg ki? - néztem Stefanra.
- Meredith. Ő volt az, aki előre tudta, hogy mi fog történni Elenával. Ő figyelmeztetett, és így tudtam megmenteni a véremmel. És még Elenát is figyelmeztette egy dologról, ami csak ezután fog bekövetkezni. Ami Elenának egy újabb tragédia lesz....
- Remek. Akkor, ha jól értem. Elena meghalt, de visszatér vámpírként amitől nem hiszem, hogy ugrálni fog az örömtől, és még pluszba történik vele majd még egy tragédia, amit majd elvileg neki kell megoldani? - kérdeztem Meredith-től.
- Igen. Pontosan.
- Hmmm...  Milyen szép ez az élet... - gúnyolódtam.
- Hihetetlen, hogy még most is tudsz gúnyolódni. - jegyezte meg Stefan halkan.
- Öcsikém, biztos vagy benne, hogy pont neked kéne most kinyitnia a száját?! - néztem rá fenyegetően.
- És te biztos vagy benne, hogy ilyen helyzetben is a viccnek és a gúnyolódásnak van helye? - kérdezte nyugodtan, de a hangja határozott és kimért volt.
- Na, most fo....
Mondatom végét megszakította az ölemben mocorgó fej. Szemeim azonnal rá szegeződtek, és a várt meglepetéstől még a lélegzetem is elállt. Lassan többet kezdett mocorogni, nyöszörögni. Megint "életben" volt.
- Felébredt. Én akkor elmegyek, de nincs sok időtök. - figyelmeztetett Meredith.
- Elena! Istenem! Ezt nem hiszem el! - húztam magamhoz óvatosan.
- Hallasz minket? - hajolt közelebb Stefan.
- Üööhmm... - nyöszörgött tovább.
- Jól van. Nincs baj. Ha kész vagy rá,  nyisd ki a szemed, és mondj....akármit. Nem kell sietni - simogattam meg az arcát.
- Mi történt? - kérdezte kábán Elena.
És ekkor újra megpillantottam a mogyoró barna szemeket. Érthetetlenül néztek rám, de nem kellett beszélnie ahhoz, hogy tudjam mit akar.  A szemei mindent elmondtak. Az összes kérdést, kételyt elmondták nekem. Ezek a szemek keltették fel bennem az életet ami eddig kezdett kihunyni. Ezek a szemek adtak újra erőt, és miattuk tudok újra mosolyogni. Ez a két szempár maga a fény az életemben, amiről azt hittem, hogy kiégett, hogy ebben a sötétségben nem fogok tudni majd boldogulni. De a fény visszatért, és most már bátran járok akár még a sötétben is, mert tudom, hogy a fény jelen van, akárhol is legyen.
- Ahjjj! Annyira hiányoztál! - öleltem magamhoz szorosabban.
- De hisz el se mentem...vagyis nem tudom, hogy mi történt.... - mosolyodott el halványan, majd félre fordult egy fél pillanatig elgondolkodóan. - Mi történt?
- Hogy érzed magad? Mit érzel most? - térdelt le mellénk Stefan.
- Hát furán. És eléggé fáj a fejem. A mellkasom szorít....
- Mire emlékszel?
- Hát annyira, hogy veszekedtünk. Megitattál a vérddel. Én kiviharoztam, és innentől filmszakadás. Kéne még valamire emlé.... Aúúh! - nyúlt a lábához hirtelen. - Ez meg mi?! Mi van a lábammal?! - kiáltott kétségbeesve.
- Elena, nincs baj! Nyugodj meg! - próbáltam nyugtatgatni.
- De nézd már meg, Damon! Tiszta véraláfutás, véres karcolások, és azt hiszem eltört, vagy megrándult, mert írtózatosan fáj. Mi történt?! Mondjátok már el! - próbált feljebb ülni, de nem volt elég ereje.
- Szerintem előbb nyugodj meg, és utána Stefan elmondja, oké? - fogtam meg a kezét.
- Már nyugodt vagyok. Szóval? - kérdezte nyugtalanul.
- Miután veszekedtünk.....megcsúsztál, és beleestél a tóba. Beakadt a lábad valamibe, ami valószínűleg azokat a sérüléseket okozta, és....emiatt nem tudtál kijönni a vízből.... Megfulladtál.
- Tessék?! Na ne szórakozzatok itt velem! Ha megfulladtam, akkor hogy lehe..... - nézett rám félelemmel teli szemekkel. Már tudta a választ.
- Te....te....te.. - jelentek meg a könnyek a szemében. - Te megitattál a vérddel. Te megitattál a véreddel! - ordította Stefan arcába.
- Elena, értsd meg, nem volt más választásom. Meghaltál volna. Csak így tudtalak megmenteni.
- Inkább haltam volna meg mint, hogy vámpírt csinálj belőlem! És most mit vársz? Együtt megyünk majd nyulakra vadászni?! - ütött egyet Stefan mellkasára.
- Elena! Elena, nézz rám! - állánál fogva lassan magamhoz fordítottam, és két kezem közé fogtam az arcát  - Tudom, hogy te ezt soha nem akartad. Tudom, hogy most szörnyen érzed magad, mert ez lett volna az utolsó amit akartál volna, de így vagy életben. Így vagyunk újra együtt! Én segítek neked, ígérem!
- Istenem! Istenem! - bújt hozzám. - Én..én..nem akarok vámpír lenni.
- Tudom, tudom. - simítottam végig a haját. - De, héj! Figyelj! Én mindenben segítek neked, oké? Együtt ezt is megoldjuk! Nem igaz? Mint minden mást. Eddig is sok mindent megéltünk, ezt is átvészeljük!
- Rendben. - kezdett halk szipogásba.
Stefan eddig csak hallgatott. Kicsit félreült. Fejét elfordította, és egy pillanatra sem nézett ránk. Mostanáig..
- Bocsánat, hogy megzavarlak titeket, de.... most van egy nagyon, vagyis két nagyon fontos dolog.
- Micsoda? - nézett Elena kíváncsian Stefanra.
- Az egyik, hogy megfogsz halni, hogyha.....nem iszol vért. A másik, hogy ami most veled történt, hogy....megfulladtál, ez még csak a kezdet volt. Meredith nem erre akart téged figyelmeztetni.... Csak ezután fog az történni amire figyelmeztett, és az ennél rosszabb lesz... - beszélt komolyan Stefan.
- Tessék?! Ezt most nem mondjátok komolyan? - nézett egyszer rám, majd Stefanra.
- Sajnálom, Elena. Nem tudjuk még mi lehet, de most az a legfontosabb, hogy az átváltozás befejeződjön! - tettem kezemet az arcára.
- Tudom. És meg is teszem, mert ha még ennél is rosszabb fog történni, szükségem lesz minden erőmre. Ha vámpírnak kell lennem, akkor vámpír leszek. Készen állok.

XXXIII. fejezet Az utolsó szívdobbanás

Az idős öregasszony szavai felkeltették az érdeklődésemet. Miben tud nekem segíteni egy olyan ember, akivel még életemben nem találkoztam...? De valamiért hittem neki. Kisugárzása őszinte volt, úgy ahogy szándékai is. Valahogy azt éreztem, hogy bízok benne.
- Meredith Crasch vagyok. Katherine egyik boszorkánya.

- És  miben tudsz te nekem segíteni? - néztem rá érthetetlenül.

- Valami nagyon rossz közeledik... Katherine nem akar elengedni még egy ideig. Arra kért, hogy mondjak a ház egész területére egy varázsigét, hogy ne tudd elhagyni. De ami történni fog, az számodra mindennél rosszabb. Ezért nem hagyhatom, hogy itt tartsanak.

- Valami rossz fog történni? Velem? Vagy mással? Te tudod mi az, igaz? - kezdtem bele pánik szerűen kérdéseimbe.

- Én sem tudom, de azt igen, hogy ami történni fog, az nagyon rossz.

- Na, de....

- Meredith! Jó lenne, ha most már bejönnél. - szólt Katherine.

- Most mennem kell! Jól jegyezd meg amit mondtam.

Meredith figyelmeztetése egyben megrémített, és egyben kíváncsivá tett. Nem tudtam mire gondolni csak arra, hogy mi lehet az. Vajon mikor és kivel fog történni? Féltem, hogy esetleg a szeretteim közül lesz valaki, de az sem volt túl megnyugtató, ha arra gondoltam, én leszek az, akivel történni fog.

Nem gondolkodtam tovább. Kezdett beesteledni, ezért bementem a házba. Felmentem a szobámba, lezuhanyoztam, majd miután felöltöztem lefeküdtem az ágyba. Nem tudom, hogy Stefanék hol lehetnek, de nem is igazán érdekelt. Aludni nem tudtam, ezért csak behunytam a szemem, és azt képzeltem, hogy otthon vagyok. Jennával, Jeremy-vel, Rickel és... Damonnal. Mindannyian nagyon hiányoztak, de még beszélni se tudok velük. Viszont erről jutott eszembe, hogy ha törik, ha szakad, vissza szerzem a telefonom. Kikeltem az ágyamból, és Katherine szobájának vettem az irányt. Erősen elkezdtem kopogni, de semmi válasz. Még tovább kopogtam, de még azután se nyitottak ajtót. Nem érdekelt, és benyitottam. Senkit sem találtam a szobába. Halkan visszacsuktam az ajtót. Megfordultam, és a hirtelen alak megpillantása miatt gyorsan a szívemhez kaptam.

- Keresel valamit? - kérdezte ördögies mosolyán Katherine.

- Csak...Stefant. Ő hol van?

- Lent ül a kandalló előtt... Már az üléséből azt mutatja, hogy téged vár. - vigyorodott el, de a vigyor mögött a kínkeserves fájdalom halvány fényét fedeztem fel. Észrevételem alapján, ha tehette volna, akkor nem vigyort vágott volna, hanem fogait szorította volna össze, nehogy elsírja magát.

- Minden rendben..?

- Persze. Mi baj lenne? Na, de elmennél az utamból? Beszeretnék menni a szobámba. - változott vissza újból a szokásos Katherine-hez.

- Hogyne. - és elindultam Stefanhoz.

- Hol a telefonom? - kérdeztem ugyanolyan visszafogott, rideg hangon.

- Abba a kihúzhatós szekrénybe. - mutatott egy régi, fából készült kis szekrényre.

- Köszönöm! Jó éjszakát, Stefan!

- Elena, várj egy percet!  Maradj itt egy kicsit! Kérlek!

- Stefan, fáradt vagyok....

- Csak egy kis ideig... Légszíves!

- Legyen... - sétáltam oda mellé, és lecsücsültem törökülésbe, amiben Stefan ült.

- Sajnálom, Elena! Még egyszer. Tudom, hogy nincs elég bocsánat arra, amit tettem. És el is fogadom, ugyanúgy ahogy azt is, hogy távolságtartó vagy velem. Megérdemlem. 

- Azért hívtál ide, hogy ezt elmond?

- Nem csak ezért. Egyszerűen csak szükségem van arra, hogy mellettem légy.....

- Te régebben tényleg szerelmes voltál Katherine-be, vagy csak az igézés miatt volt minden?

- Nem tudom megmondani, Elena. Azt nem tagadom, hogy az elejétől kezdve vonzódtam hozzá, de hogy szerelmes lettem volna belé... Nem tudom,de azt tudom, hogy beléd az vagyok-e. És beléd minden kétség kívűl az vagyok.

- Ezt most inkább hagyjuk, Stefan! Ne menjünk bele megint, jó?!

- Jó.. Igazad van.

- Megyek lefeküdni. Jó éjszakát! Aludj jól! 

- Jó éjt, Elena! 

Felértem, befeküdtem az ágyba, és már el is aludtam. Reggel mikor felkeltem, kipihentnek és frissnek éreztem magamat. Ilyen jól már rég aludtam. Kómás fejjel lesétáltam a konyhába valami reggeliért, de nem kellett sokat kutakodnom, mert az asztal már meg volt terítve. Rántotta, bundás kenyér, paradicsom, paprika, finom, meleg tea. Igazi lakoma volt az asztalon.

- Tetszik? - kérdezte a hátam mögött ólálkodó Stefan.

- Nagyon. Köszönöm! - vágtam egy halvány mosolyt. - De nehogy azt hidd, ezzel minden elvan rendezve.

- Neeem. Eszem ágában sincs azt hinni, csak gondoltam éhes leszel reggel.

Stefan arca kifürkészhetetlen volt számomra. Hol boldognak látszott, hol szomorúnak, hol aggodalommal teli arcot vágott, hol kétségbeesettet. Inkább jelentek meg rajta a rossz érzések, mint a jók. Ebből tudtam leszűrni, hogy valami gond van, és a mosolygós állarc mögött más rejtőzik.

- Valami....baj történt? - kérdeztem halkan.

- Jól figyelj, Elena! Tudom, hogy eddig is sokat bántottalak, és sok gondot okoztam neked, de amit most fogok tenni, azt csak is jó szándékból teszem. Ezt tartsd a fejedben!

- Mi van, te mos.....

Mondatom végét elharapta Stefan, szó szerint elharapta... Gyorsan belemélyesztette fogait csuklójába, majd véres csuklóját a számhoz kényszerítette. Minden erőmmel toltam magamtól, de Stefan túl erős volt hozzám képest. A vér bekerült a szervezetembe, és én már nem tudtam mit csinálni.

- Te megőrültél?! Mit műveltél?! Minek kellett ez?! - és nagy erővel pofon vágtam. 

Dühömben kirohantam a házból, és csak elindultam valamerre. Célom nem volt, csak egy, hogy eltűnjek Stefan közeléből. Ez teljesen megzakkant? Mire volt ez jó?

- Elena! Azonnal gyere vissza a házba! Állj meg! - kiáltott nekem az ajtó elől. 

- Miért mennék vissza? A végén még bajom esik melletted. - ordítottam vissza.

- Elena, állj meg! Ne menj a tó közelébe! - és már előttem is termett.

- Te nem értesz a szép szóból?! - nézett rám kétségbeesetten.

- Már itt vagyok a tónál, most mi lesz? Összedől a világ, vagy mi?

- Az lesz, hogy szépen vissza megyünk a házba. És gyere kicsit errébb, mert túl a szélén vagy... - fogott meg kezemnél.

- Stefan, hagyjá..... - és ezzel a mozdulattal beleestem a tóba. Olyan erővel rántottam ki kezemet a keze közül, hogy a nagy lendület miatt elmerültem a tóban. Azonnal úszni kezdtem a felszínre, de felfele menet beleakadtam valamibe, vagy inkább belegabalyodtam. Akárhogy próbáltam kijuttatni magamat, sehogy se ment. Bárhogyan próbálkoztam.... Mindhiába. Éreztem, ahogy a levegőm egyre jobban fogy, és nem értettem, hogy miért nem siet senki a segítségemre. A szabadulásomért vívott harcot abba hagytam, inkább nyugodtan vártam azt, aminek jönnie kellett, de mielőtt végleg megtörtént volna, utoljára látni akartam magam előtt azt, akit a legjobban szeretek. És mikor ez megtörtént... most már nyugodt szívvel vártam a halált.

Stefan szemszöge:

- Neeee! Elena! Meredith! Meredith! Csinálj valamit! Kérlek! Mentsd meg! - guggoltam le a tó szélére, várva, hogy Elena magától a felszínre jut.

- Nem tehetek semmit. A sorsot nem lehet megváltoztatni. Ezt te is nagyon jól tudod. Aminek meg kell történnie, az meg fog történni. És ez még csak a kezdet....

- Mi az, hogy nem lehet? Itt állunk, és végig nézzük ahogy Elena megfullad?! Itt állunk, Meredith! 

- A megmentéséhez egy áldozat kell, akit elcserélünk Elenára. Egy ember, aki feláldozza magát Elenáért. Most itt perpillanat nincs olyan, aki erre alkalmas lenne... Sajnálom, Stefan! De te is tudod, hogy ez nem az a figyelmeztetés volt, amit Elenának mondtam. Az a figyelmeztetés csak ezután jön. Ahhoz, hogy azt a bajt meglehessen akadályozni, ennek meg kellett történnie.
- Micsoda?! Akkor ez nem is az a "rossz dolog" amiről Elenával beszélgettél? - nyíltak nagyra szemeim.
- Nem, Stefan. Mint mondtam, ennek meg kellett történnie, hogy ami ezután jön, ne következzen be.

Minden porcikám ugrana, hogy megmentse. Csak egy ugrás lenne..... A szívem fájdalomtól égett. Könnyeim a tóba hullottak, ahogy a szélén guggoltam, és vártam, hogy......vége legyen. A gondolattól is összeszorult a gyomrom, ha belegondoltam most mi zajlik odalent. Hogy hogyan küzd az életéért. Ahogyan szépen, lassan leáll a szíve, és az utolsókat pislogja... Ráadásul mi lehet még ennél rosszabb is? Mi jöhet még?

- Mi van már?! - néztem rá idegesen Meredith-re.

- Ne légy türelmetlen, Stefan. Ha akarnál, akkor se tudnál előbb segíteni neki. Bemenni, bemehetnél utána, de kitudja... lehet, hogy te is ott maradsz vele együtt. Őt hamarabb nem hozhatod ki, de magadat bármikor utána vetheted.... Ezt akarod?

Nem mondtam semmit, mert ha mondtam volna, lehet, hogy olyat mondok, amit meg is csinálok...

- Vége van. - közölte Meredith.

Már ahogy elkezdte a mondatot, ugrottam is be a tóba. Először kiszedtem őt onnan, ahova beleakadt, majd gyorsan a felszínre vittem. Kifektettem a partra, és csak néztem a kihunyt testét... Nézve őt elfeledkeztem Damonről, aki ha ezt megtudja képes megölni mindenkit, akit akkor itt volt, de ennek ellenére fel kellett hívnom.

- Damon, én vagyok az...Stefan.

- Hol vagy te szemét?!

- Damon, hallgass meg!

- Hallgassalak meg? Még is miért? Add Elenát!

- Elena.... nincs itt.

- Mi az, hogy nincs ott?! Ne szórakozz velem drága öcsikém, mert már így is nagyon pipa vagyok.

- Hallgass már meg az istenit! - kiáltottam rá. - Elena meghalt.

- Ho-ho-hogy miii??!! 

- Elena halott.

XXXII. fejezet Nincs bocsánat ( Elena szemszöge )

- Ébresztő csipkerózsika! - rángatott meg egyszer-kétszer Katherine.

- Mi van már? - kérdeztem kómásan a szememet törölgetve.

- Az van, hogy elég szar színész vagy. És nem vagy elég elővigyázatos, körültekintő. Ráadásul tönkretetted a tervemet. Erre nagyon allergiás vagyok...

- Miről beszélsz? Hol van Stefan?

- Mindjárt jön. Épp próbál kijönni a depresszióból. - sóhajtott egy nagyot.

- Depresszióból?! Miért?

- Amit most mondok, az biztos megmagyarázza.

Vetettem rá egy "mondhatod" pillantást, és belekezdett a mondandójába.

- Nem törölted ki a hívást Stefan telefonjából. Ejnye, ejnye! - vitte föl-le mutató ujját előttem. Úgy mutatta nekem, mintha egy kisgyerek lennék, akit most szid le az anyukája. - Bevallom az elején tényleg jól játszottad, de egy idő után biztos észrevettük volna. Az igaz szerelmet nem lehet színlelni, de az igaz szerelmet titkolni se lehet.

- Te beszélsz itt nekem az igaz szerelemről? Biztos vagyok benne, hogy pont tőled akarom hallani ezt a lelkizős dumát? A-a. Nem hiszem. - keltem ki az ágyból.

- Jól van, Elena... Ebben lehet igazad van. Nem vagyok a szerelem szakértője, de tudom milyen a szerelem, mert én is voltam. Pontosan tudom, hogy milyen. Én Stefant szívből szerettem, és még a mai napig szeretem. Az nem volt hazugság.

Először most hallottam igazán őszintének Katherine-t. Úgy hallatszott, hogy ezek a szavak nem csupán üres betűk. Ha biztos nem is lehettem benne, a szeme mindent elárult. Miközben Stefanról, és az iránta érzett szerelméről beszélt, a szeme felcsillant, de ez a csillogás már reménytől fakuló. Ez a csillogás már belefáradt a reménykedésbe, csak a vágy és a tűz, amit a szívében érzett, az tartotta fent a csillogást. Semmi más.

- Katherine....

- Nehogy elkezdj vigasztalni, mert eldobom az agyamat! - tette fel két kezét védekezően mellkasa elé.

Erre nem válaszoltam, mert ebben a pillanatban futott végig az agyamon egy gondolat. Az, hogy lehet Katherine-nek több érzése van, mint gondoltam. Lehet, hogy ő is nagyon jól elrejti magát, és felszínére egy másik Katherine-t helyez. Damon is ezt tette, de én átláttam rajta, és előhoztam az igazi Damont. A maga módján megmaradt még a bunkó, érzéketlen énje is, de nem olyan erőteljesen, mint akkoriban.

- És most, hogy tudjátok nem hatott az igézés, mit akartok tenni? - tértem ki gondolkodás menetemből.

- Nem tudjuk, hogy mi miatt nem hatott, de gondolom nem is fogod megmondani. Hülye leszel. De még egyenlőre itt maradsz. És ha jól hallom, akkor valaki beszélni akar veled.. - nézett az ajtóhoz közeledő alakra. - Jó beszélgetést! Pá! - intett egyet a válla mögé, és kisétált Stefan mellett az ajtón.

- Ömm...ööö.. becsukjam az ajtót? - kérdezte Stefan zavartan.

- Mind1. Csukd be, ha akarod. - válaszoltam flegmán.

- Tudom, hogy most legszívesebben a pokolba kívánnál, de....

- De? De, mi?! - szakítottam félbe. - Itt nincs DE, Stefan! Hogy voltál erre képes? Hogy tudtál így átvágni és játszani velem, Damonnal? Egyáltalán hogy volt gyomrod ahhoz, hogy azzal állj össze, aki miatt elvetéltem?! Aki miatt nem tudtam megszülni a kisbabánkat! - ordítottam. - Megbíztam benned, Stefan. Tűzbe raktam volna érted a kezemet.... De még jó, hogy nem tettem, mert nagyon, de nagyon megégtem volna..

Stefan arcán csak a fájdalom és a szégyen párosa váltakozott. Volt, hogy mindkettő megmutatkozott. Arcán apró könnyek jelentek meg, amik olykor "nem mertek" legördülni szégyenükben. Egy ideig csak állt, és a padlót nézte, néha fel, fel nézett a szemeimbe, de amint találkoztak, rögtön elkapta tekintetét. Hosszas csönd után felnézett, és azt mondta:

- Elena, nagyon sajnálom! Én...én nem akartam! Könyörgöm, bocsáss meg nekem! - borult könnyektől elázva lábam elé.

- Stefan, Stefan állj fel! - mondtam neki még mindig hidegen és kimérten.

- Elena, nem tudom hogy voltam erre képes! Mikor már rádöbbentem, hogy ezt nem akarom, már nem tudtam visszafordítani. A gondolat, hogy újra veled lehetek, csókólhatlak, bármikor megölelhetlek, elvakított. Könyörögöm neked, bocsáss meg! Tudod, hogy szeretlek! - mondta a vége felé már komolyan, könnyeit visszatartva.

- Ha úgy szeretnél, ahogy mondod, nem tetted volna ezt.

- Igazad van. Mindenben, de mondd, mit tegyek, hogy megbocsájts nekem?

- Semmit, Stefan! Innentől kezdve felejts el engem!

- Mondj bármit! Megteszem! Elena, nem akarlak elveszíteni.

- Már elveszítettél.

Utolsó mondatom végénél Stefan csak hallgatott. Úgy tett, mint aki inkább ezt meg se hallotta. Sokkos arckifejezése megrémisztett, de nem tántorított el attól, hogy megvessem. Szerintem bele se gondolt abba, hogy mi van akkor, ha nincs rajtam a vérbénás gyűrű. Azt már tényleg nem lehetett volna visszafordítani.

- Visszagondolva mi az, hogy nem tudtad visszafordítani? Ezer, és ezer alkalom volt arra, hogy eláruld nekem az igazat. Többre értékeltem volna mint, hogy egész végig átverj! Lehet, hogy akkor is megkaptad volna a fejmosást, de megbocsájtottam volna, mert nem tetted meg. Elmondtad. Mert volt benned annyi, hogy ne okozz nekem fájdalmat. Hogy tudtad végig nézni, ahogy szenvedek? Nem volt egy kis bűntudatod sem? Nem érezted, hogy abban a pillanatban véget kell vetned, és elmondd nekem az igazságot?

- De. Az összes ilyen alkalomkor ezt éreztem. El is akartam mondani, de nem mertem.....

- Akkor miért nem tetted? - kérdeztem egyre feldúltabban.

- Mert szégyelltem magamat, hogy egyáltalán bele mentem ilyesmibe.

- Hát jól is teszed...

- Elena.... - lépett félénken egyet felém. - Kérlek, bocsáss meg nekem! - nyúlt egyik kezemért.

- Úgy gondolod, hogy egy bocsánat kéréssel eltörölhetsz mindent? - húztam el kezemet.

- Nem, csak szükségem van a bocsánatodra..... - nézett rám őszinte, könyörgő tekintettel.

- Szeretnék felöltözni, Stefan. Még pizsamába vagyok...  Kimennél?

- Elena......

- Légszíves! 

- Rendben. Megyek.... - és lehajtott fejjel kiment az ajtón.

Nem volt könnyű végig távolság tartónak és hidegnek lenni. Úgy éreztem, hogy a bocsánat kérése tiszta volt. De erre nincsen bocsánat. Ezt kellett tennem. Fájdalmas érzés volt belegondolni, hogy akit a legjobb és legmegbízhatóbb barátodnak hittél az átvert. Lehet, hogy szeret, de nem eléggé, mert aki nagyon szeret, az nem tenne velem ilyet... Még akkor se, ha rám vágyik. Túlságosan nagy volt bennem a düh ahhoz, hogy megtudjak neki bocsájtani.

Úgy döntöttem, hogy nem egy szobában fogom tölteni az egész napomat. Leindultam a lépcsőn. Mikor leértem Stefant pillantottam meg a nappaliban, ahogy épp whisky-t tölt magának. Fájdalomtól eltorzult arcára néztem, majd elkaptam fejem, és kimentem az ajtón. Kilépve a szabadba, rögtön a Nap első fénysugarai melengették arcomat. A friss levegő szagát szippantva, már is jobban éreztem magamat. A tó felé vettem az irányt. Ragyogott a tó víztükre. Apró halacskák úszkáltak benne, és kis kacsák díszelegtek a felszínén. Ahogy a közelébe értem, leültem a szélére, és lábamat belelógatva kapcsoltam ki az agyamat. Beljebb már nem mertem menni, mert jobban megnézve elég mély lehet ez a kicsinek látszódó tavacska. Tényleg sikerült kikapcsolnom az agyamat, mert nem gondoltam semmi rosszra. Csak ültem, és hagytam, hogy a Nap az arcomon elvégezze munkáját. Ezt az élvezetet megszakította egy kéz a vállamon. Ijedtemben fel ugrottam, majd arra pillantottam, aki megzavart.

- Te meg ki vagy? - kérdeztem zavart arckifejezéssel.

- Aki most segíteni fog neked. 

XXXI. fejezet Az igazság pillanata

- Igen, Katherine. Hogy ki vagyok? Az nem fontos. 

- Mi az, hogy nem fontos? És Elena? Elena akkor hol van, ha te nem ő vagy?! 

- Elena a legnagyobb rendben van.

- Mondd meg, hogy ho.....
Rövidke ideig csönd volt a vonal mögött. Már beszédre nyitottam a számat, de ekkor újra vonalban volt valaki... 

- Öhhhöm. - köszörülte meg torkát Damon a vonal mögött. - Igazából meg sem lepődöm, hogy megint te vagy a hunyó, kedvesem. De azon már meglepődöm, hogy az öcsikém is benne van. Lám-lám. Összejött a nagy csapat.

- Örülök, hogy ennyire tetszik. Igazából teljesen másképp képzeltem el, de valahogy így sikerült. - vallottam be csalódottan.

- Úgy is megtalállak, és egy percig sem fogok habozni, hogy kitépjem a szíved. A múltkor Elena miatt nem tettem meg, de most nem fog érdekelni semmi. Meg-fogsz dög-le-ni. - tagolta el nekem szépen lassan.

- Milyen kedves vagy, hogy még el is tagoltad nekem, hogy kristály tisztán megértsem. Még senki nem volt velem ilyen figyelmes. - válaszoltam neki gúnyosan.

- Nem leszel te akkor ilyen jó kedvedben. Élvezd ki az utolsó perceidet, mert már nem sok van hátra.

- És, ha még meg is ölsz, mit érsz el vele? A barátnőd igézés alatt van. Belé van etetve, hogy Stefant szerette mindig is, és hogy mostantól együtt fognak élni. És a legjobb, hogy te csak arra kellettél neki, hogy elfelejtse Stefant. Ez mind-mind belé van etetve. És azt már se isten, se ember nem szedi ki onnan. Akkor mi marad neked? Mivel lesz jobb neked? Mondd?!

- Hogy mit csináltatok vele?!! - kérdezte összeszorított fogakkal, hallatszott a telefonban, hogy a maradék ép eszét is most használja fel, mert a düh teljesen elvakította, és a szavakat szinte már a fogai közül préselte ki.

- Bizony ám. Nehogy rám légy morci! Az öcséd volt, mert újra boldog akart lenni. Nem is baj, ha erre nem mondasz semmit. Tudom, hogy nem fogsz. Ismerlek. Most épp nyugtatod magadat. Próbálsz higgadt maradni, de amit most fogok még neked mesélni, az milyen izgi lesz. Azok után nyugtasd magad, Damon. Még mindig ugyanolyan szenvedélyesen csókolsz, mint akkoriban. Emlékszel milyen fejet vágott Elena mikor meglátott minket csókolózni? Hát az nagyon vicces volt.

- Tessék?!

Damon szemszöge:

És ekkor esett le. Hát persze. Elena ezt vágta a fejemhez mielőtt elment volna Stefannal. Tényleg részeg voltam, és én azt hittem, hogy... Katherine.... Elena. Ezt mind kitervelték. Nem spontán szivatás volt. Ezek összeszövetkeztek. Direkt elszakítottak minket Elenával, hogy Stefan vissza szerezhesse őt. Hogy nem láttam át ezeken?! Egyáltalán Stefan hogy volt képes átvágni azt, akit elvileg a legjobban szeret? Főleg megigézni?! Katherine-nek igaza volt.... Hogy fordítom vissza az igézést? Ezt nem lehet nem megtörténtté tenni.

Katherine szemszöge:

- Na, mi történt? Elvitte a cica a nyelvedet?

- Nem. Nem vitte, de a tiédet hamarosan más fogja elvinni, és amit elvisz, az nem a nyelved lesz. - és ezzel lerakta a telefont.

- Nézzenek oda! Kicsit dühös lett a mi Damonünk. - nevettem el magamat kárörvendően.

- És most mi lesz? Damon mindent megfog mozgatni, hogy megtalálja Elenát. 

- Nincs gond, Stefan. Ha jönni akar, jöjjön! Elena? Alszik?

- Azt hiszem igen. Kb egy órája ment el lefeküdni, de reggelre tűnj el! Nehogy itt lásson.

- Ne parázz már annyit. Tudod, hogy óvatos vagyok. 

- Ja...

- És milyen? Örülsz, hogy újra a tiéd? - kérdeztem gonosz mosollyal az arcomon.

- Ezt inkább hagyjuk! Megyek én is aludni. Jó éjt!

- Ne! Stefan, várj még egy kicsit! Csak kicsit beszélgessünk, jó? Olyan régen dumáltunk egy jót.

Elena szemszöge:

- Gyorsan, gyorsan! - sietettem magamat. - Hol lehet Stefan mobilja?! Áhh! A kabátzseb. - nyúltam bele villámgyorsan. Mintha kincset találtam volna, és minél hamarabb a kezembe akarom tartani, hogy végre megnyugodhassak, más nehogy megtalálja. - Megvan. Ez az! 

- Halló?! Hallasz?

- Te vagy az Elena?! - kérdezte meglepődötten, csodálkozva Damon.

- Igen, én. Nincs sok időm, úgyhogy röviden tudunk beszélni.

- Ööö....háát....oké.

- Gondolom nem értesz semmit.

- Hogy őszinte legyek.... nem.

- Damon, Szeretlek! Annyira sajnálok mindent! Nem kellett volna engednem Stefan csókjának. Én vagyok a hibás mindenért. Miattam kezdődtek a veszekedések, de már tudom, hogy nem csaltál meg. Tudom, hogy mit tettek Stefanék, és hogy mindkettőnket csőbe húztak. Olyan hülyék voltunk, hogy bedőltünk nekik, de mindent hibátlanul megterveztek. De az a tudat, hogy megcsaltál, még az se tudta elnyomni a szerelmet, amit irántad érzek. Szeretlek! Szeretlek! És még mondhatnám százszor, ezerszer, az sem lenne elég. Nem bírtam már ki, hogy ne mondjam el!

- De....de... az igézés.... - dadogott érthetetlenül.

- Az nem hatott. Mikor Stefan levetette rólam a vérbénás nyakláncot tudtam, hogy valamire készül. Ő soha, de tényleg soha nem venné le rólam. Tudja, hogy milyen veszélyes, ha nincs rajtam. De arra nem számított, hogy Bonnie csinált nekem gyűrűből is egyet. Ugyanaz a hatása, mint a nyakláncnak, csak gyűrűbe. Úgy kellett tennem, mint akire hatott az igézés. Így többre vagyok képes, mintha tudnák, hogy nem hatott rám.

- Ezt nem hiszem el! - sóhajtott egyet, és ez a sóhaj olyan "hála az istennek" hallatszott. - Akkor nem felejtettél el? Már azt hittem, hogy ezzel az igézéssel Stefan pontot tett a boldogságom végére.

- Neeem! Hogy felejthetnélek el?! Még egy igézés sem törölheti el azt, amit érzek.

- Nagyon szeretlek, Elena! És megfogadom, hogy innentől bármi ilyen legyen, először meghallgatlak, és utána cselekszek. Már akkor meg kellett volna téged hallgatnom. Elhiszem, hogy az a....csók nem szívből jött, mert Stefan már akkor jól játszotta a játékát, és elérte, hogy "elfogadd" a csókját. De hol vagy? Már ma elmegyek érted.

- Várj! Jön valaki. Le kell tennem. Szeretlek, Damon! 

A telefont gyorsan vissza raktam a kabát zsebébe, és beugrottam az ágyba. Rendesen betakarózni már nem volt időm, csak kicsit magamra húztam. Stefan benézett a szobába. Jól megnézett, és becsukta az ajtót. Reménykedtem, hogy még nem járt olyan közel, hogy a vámpír hallásával meghallja, hogy beszélek valakivel. Hümm.... Valakivel. Ez a valaki többet jelentett nekem mindennél. Hangja hallatán szívem összeszorult úgy hiányzott. Fájt, hogy most nem lehetek mellette. Fájt, hogy most olyasvalaki miatt nem lehetek mellette, akiben vakon is megbíztam volna. Hogy volt erre képes? Egy kis bűntudata sincsen? Stefannak ennyire nem jelentek semmit? Elrabolt, megigézett, ami szerencsére nem sikerült, de mint kiderült, erre is képes lett volna, a legjobb része, hogy összeszűrte a levet Katherinnel, aki miatt elveszítettem a kisbabámat. A kisbabánkat. Aki miatt Jenna majdnem begolyózott. Ő volt az eddigi összes gondunk, fájdalmunk okozója. És képes volt vele összeállni? Képes lett volna megfosztani minden eddigi boldogságomtól. És, ha most nincs rajtam ez a gyűrű, akkor már meg is fosztott volna. Akaratom ellenére magához láncolt volna. Nem gondolt rám, se senkire, csak magára. Csak arra, hogy neki mi a jó. Azt nem vette figyelembe, hogy nekem ezzel mekkora fájdalmat okoz. Lehet, hogy még élvezte is. De nem baj. Ettől a pillanattól kezdve, Stefan nem létezik. Számomra ő se barát, se ellenség, se semmi. Számomra Ő halott.